Francia–német huzavona
A weimari köztársaság első éveiben gyorsan nyilvánvalóvá lett, hogy ki hű az alkotmányhoz, és ki az ellensége. Az ország mindinkább egy ostromlott várhoz hasonlított. A köztársaságnak egyaránt voltak jobb- és baloldali ellenfelei, ezért sorsdöntő volt a hadsereg (a Reichswehr) magatartása. A monarchista Kapp-puccs (1920) alkalmával a hadsereg megtagadta, hogy fellépjen a kormányellenes erők lázadásával szemben, az 1923. évi bajorországi államcsínytervekben azonban nem vett részt.
A fiatal köztársaság számára a legnagyobb megterhelést a gazdasági nehézségek okozták. A győztes hatalmak jóvátételi követelései tovább növelték a háborús költségek okozta inflációt. A német gazdaság nem integrálódott a világgazdaságba, a gazdasági nehézségeket pedig a lakosságra hárították. 1922 végén a német pénzügyi helyzetről tanácskozó nemzetközi szakértői konferencián Németország fizetési haladékot kért. A Franciaországban kormányra jutott Poincaré miniszterelnök azonban elutasította a kérelmet, és behajtással fenyegetőzött.
Németország nem tudott fizetni. 1923. január 11-én francia és belga csapatok vonultak be a Ruhr-vidékre, és ellenőrzésük alá vonták a bányákat és a vasutakat. Mivel a franciák elszigetelődtek – a britek tüntetően távol maradtak az akciótól, az amerikaiak pedig kivonták csapataikat a megszállási övezetből –, a német kormány a passzív ellenállás mellett döntött. Helyenként azonban történtek atrocitások, amelyekre a franciák rögtönítélő katonai bíróságok halálos ítéleteivel válaszoltak. A zűrzavaros helyzetet tovább súlyosbította az, hogy a kormánynak kellett kifizetnie a munkások és az alkalmazottak bérét, miután munkabeszüntetésre szólította fel őket. A márka értéke tovább romlott. Szeptember közepén egy levélbélyeg 90 ezer márkába került, november végén pedig 20 milliárdba! Puccsokról, a kormány erőszakos eltávolításának kísérletéről stb. keringtek hírek.

Marcia su Berlin?
Hitler 1921 júliusában lett a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt egyedüli elnöke. Rendezvényeik biztosítására rövidesen megalakították rohamosztagukat, az SA-t (a Sturmabteilungot). A mozgalom 1921-ben hatezer tagot számlált, s befolyása elsősorban Münchenre, illetve Nürnbergre és Felső-Bajorországra korlátozódott.
1923 elején az addig viszonylag tartózkodóan viselkedő Hitler úgy vélte, hogy a Ruhr-vidék francia megszállása nyomán kibontakozó ellenállást felhasználhatja céljaira. Januárban ötezer SA-tagot hívott össze Münchenbe. Mivel a bajor kormány nem engedélyezte a nagygyűlést, Hitler kijelentette a rendőrfőnöknek, hogy az SA akkor is felvonul, ha a rendőrség lőni fog rájuk. Válaszul a rendőrség tizenkét más olyan rendezvényt is betiltott, ahol Hitler szónokolni akart.
A pártvezér tervei megvalósításában a bajor Reichswehrre számított. Ehhez – a mozgalmához csatlakozott müncheni Reichswehr-vezérkar politikai tanácsadója, Ernst Röhm százados révén – jó kapcsolatok fűzték. Röhm először nem tudta elérni főnökénél, von Lossownál, hogy a nemzetiszocialisták érdekében a kormánynál közben járjon. Lossow csak akkor változtatott az álláspontján, amikor megtudta: szükség esetén lőni fognak a felvonulókra. Kijelentette: „a nemzetvédelem érdekében sajnálatosnak tartaná a joggal való visszaélést a nemzeti elemekkel szemben”. Feloldották a náci felvonulást betiltó határozatot...Hitler – Mussolini 1922. október 31-ei Rómába vonulásának* mintájára – többször megkísérelte, hogy a bajor Reichswehr-hadosztályokkal Berlinbe vonul, s ott megszerzi a hatalmat. Ám szinte gyermeki módon túlbecsülte a nemzetiszocializmus befolyását és saját személyét (Hitler Németországban akkortájt szinte még teljesen ismeretlen ember volt).

A nemzetiszocialisták és a velük szövetkező szervezetek 1923 április végén elhatározták, hogy puccsot kísérelnek meg. Erre a szociáldemokraták és a szakszervezetek május 1-jei ünnepsége szolgáltatta volna az ürügyet. Hitler – kommunista puccsra hivatkozva – fegyvereket kért Lossowtól. Ő elutasította a kérést, mondván: a Reichswehr mindenkire lőni fog, aki az utca nyugalmát megzavarja. Az SA-t és más egységeket azonban már riadóztatták, s nem tudták leállítani a puccskísérletet. Miközben a munkások a városon át május 1-jei nagygyűlésükre vonultak, Hitler és a hazafias szövetségek húszezer híve – részben felfegyverezve – parancsra várakozott az Oberwiesenfelden. A több teherautónyi fegyvert müncheni laktanyákból – trükkel – szerezték meg. Lossow azonban megparancsolta Röhmnek, hogy a fegyvereket azonnal vigyék vissza. Hitler ellen vizsgálatot indítottak, ám azt augusztus 1-jén leállították. A büntetésül Bayreuthba áthelyezett Röhm továbbra is Lossow törzsében maradt. A puccskísérlet eltussolásában nyilvánvalóan többen is érdekeltek voltak.
Egyre többen ismerték fel, hogy a franciákkal szemben tanúsított passzív ellenállás nem tartható. Gustav Stresemann, az új kancellár 1923. szeptemberében fizetni kezdte a jóvátételt Franciaországnak és Belgiumnak.

A márka egyre kevesebbet ért (1922)

Kommunista veszély?
A szövetségi kormány tartott az – egyébként a franciák által ösztönzött – Rajna-vidéki és pfalzi szeparatista mozgalmaktól, és attól is, hogy Türingiában, Szászországban és Hamburgban kommunista felkelések törnek ki. (A szászországi és a türingiai szociáldemokrata kormányokba kommunisták is beléptek.) A szociáldemokratáktól jobbra álló körök két hatalmi tényezőben láttak menedéket: a Seeckt tábornok vezette Reichswehrben és a bajor államban.
Valójában sem Seeckt tábornok, sem a bajor kormány céljai nem voltak világosak. Seeckt hallgatásba burkolózott, s igyekezett a hadsereget – érintetlenül megőrizve – távol tartani a politikától. Az egyértelműen megmutatkozott, hogy Bajorország nem nyugszik bele a weimari alkotmánynak a bajor szuverenitást korlátozó rendelkezéseibe, s a bismarcki alkotmányhoz hasonló, lazább kötelékre törekszik. Az ősbajor konzervatív körök az egykori wittelsbachi monarchia feltámasztásában reménykedtek, de távol álltak a szeparatizmustól. A francia kormány pedig Bajorország leválásában reménykedett, és hajlott rá, hogy ilyen terveket támogasson, miként ezt a XIX. század elejétől állandóan megtette. 1923 őszén a francia megszállók által támogatott koblenzi puccsisták megalakították az úgynevezett Rajnai Köztársaság ideiglenes kormányát, amelyet október 26-án Tirard francia főparancsnok elismert. A Bonn melletti hegyekben november 15-én és 16-án leverték a szeparatistákat. Hasonló sorsra jutott az Orbis vezette úgynevezett Pfalzi Köztársaság autonóm kormánya is.
Nem zárható ki, hogy ez idő tájt Hitler szintén részesült a titkos francia pénzügyi alapból. Mindenesetre sokat mondó, hogy megtiltotta híveinek, hogy a megszállási övezetben fellépjenek a franciák által támogatott szeparatisták ellen.