Auschwitz óta egyetlen nap sem telt el. Létezik olyan idõszámítás, amelyben nem kell arról beszélni, vajon elévülnek e a bûnök vagy sem. Ezt az idõszámítást történelemnek nevezik. Az Auschwitz-valósággal történõ minden egyes találkozás alkalmával azonban azt lehet érezni, hogy ebben az idõszámításban Auschwitz óta még egyetlen nap sem telt el. Auschwitzról nem tudunk olyan történelmi kiforrottsággal beszélni, mint ahogyan a 19. század népirtásairól beszélünk. Egyetlen kép bármely koncentrációs táborról elég ahhoz, hogy ne legyen több mondanivalónk. Avagy akad e olyan jelentkezõ, aki megmagyarázná, hogyan is tehettünk effélét? Nagyon is érthetõ hát, ha az áldozatok és az áldozatok hozzátartozói büntetést, s általa igazságszolgáltatást akarnak; ugyanakkor az is érthetõ, ha mi, akik a tettesek népcsoportjához tartozunk, úgy érezzük, a büntetõeljárás megszabadít bûnünktõl. Személy szerint persze nem osztom ezt a hitet. A tettesek személyes történeteibõl azonban tudhatjuk, hogy nekik semmi sem volt olyan fontos, mint hogy megmagyarázzák tettüket. Meg kell értetniük magukat. Tudniuk kell, miért tettek ilyesmit. És ez a Miért aztán mintegy önigazolásként is szolgál. Önmagában a bûnt egyénileg képtelenség elviselni. És egy nép, egy társadalom? Minden esetre úgy próbálunk segíteni magunkon, hogy a bûnt, a konkrét borzalmat egy halom törvényszolga nyakába varrjuk. Azt a kérdést azonban mégsem tudjuk elhárítani magunktól, hogyan is volt képes hirtelen ennyi jól nevelt ember efféle dolgokra. Valószínûleg egyetlen egyetemi szakkollégium sem akad, amely ok-okozati összefüggésbe tudná állítani nekünk a történteket. Nincs olyan ok, amelyhez ezt az okozatot lehetne rendelni. S mégis, ezt a halálgyárat mi építettük. Mi fejlesztettük. Lépésrõl lépésre. A modern munkamegosztás elvei alapján. Szakemberek segítettek benne. Mindenki csak a saját szakterületén. Erkölcsi szakidiotizmus. Ezzel kapcsolatban hasonlatot hoznék, mellyel azonban nem egyenlõségjelet akarok tenni két dolog közé, mindössze azt akarnám sejtetni, mit is nevezünk tudományos gondolkodásnak: A tudósok fejlesztéseket hajtanak végre, fegyvereket állítanak elõ, melyekkel ki lehet irtani az emberiséget. S mindezt teljes ártatlansággal teszik. Tevékenységük teljesen legitim. Náciainknak is voltak szakembereik, akik tudománnyá emelték a rasszizmust. A tudósok a halálgyárak szerkezetével voltak elfoglalva. Az egyik Auschwitzban dolgozó férfit Dr. Faustnak hívták. Az embereket pedig át kellett formálni, hogy segédkezzenek ebben az irtásban. Méghozzá minden szinten: az egyszerû serényektõl, az óvatos cinikusokig mindenkit. Auschwitzban társadalmunk egésze közremûködött. De épp ezt a feltevést viseljük el a legnehezebben. Egy francia vagy egy amerikai egészen másképp nézi az auschwitzi képeket, mint mi. Neki nem kell arra gondolnia: Ezek vagyunk! Õk gondolhatják: Ezek a németek! De mi, gondolhatjuk e: Ezek a nácik!? Én nem tudok erre gondolni. Ez a szégyen a mi történelmi viszonyaink között keletkezett. Aztán örököltük az egész történelmet. Nem csak a szabadalmi hivatalt meg az állami galériákat. A folytatás mi magunk vagyunk. Azokat a körülményeket is továbbvisszük, amelyek Auschwitzhoz vezettek. Ez persze nem jelenti azt, hogy képesek lennénk még egyszer ilyesmire. Ez csak azt jelenti, hogy nem elég, ha összerázkódunk a képeken látható borzalmas erõszakon, majd gyorsan valamely törvénykönyvben keresünk mentséget. Az Auschwitzban elkövetett tettekre biztosan nem létezik határozat. Ezt bizonyítja az a groteszk kísérlet is, hogy megpróbálunk egy vagy két millió halottat egyszerû tárgyalásokkal elintézni. Persze mindannyiunkban él a kísértés, hogy védekezzünk Auschwitz-cal szemben. Odanézünk, majd elfordítjuk tekintetünket. Ilyen képekkel nem lehet élni. Az áldozatok és a tettesek még mindig két oldalon állnak. Vannak megbékélést segítõ szervezetek. Vannak próbálkozások, melyek azt akarják megakadályozni, hogy bénulttá tegyen bennünket a szégyen. Mindez persze jobb a semminél. A bennünk dúló harcot azonban nem csendesíti le. Korunkban semmi sem hasonlítható Auschwitzhoz. Számomra nem létezik olyan álláspont, melyet képviselve határozott véleményt alkothatnék arról, ami történt; vagy akár csak az áldozatok szemszögébõl elfogadható, a tettesek számára elviselhetõ javaslatot tehetnék. Egyetlen Auschwitzról mutatott kép képes szétzúzni minden lehetséges egyezményt ezzel a múlttal, mely ezért aztán nem tud múlttá válni. Egyetlen német sem képes a táborok talajáról felülemelkedve kijelenteni, hogy akik ott közremûködtek, azok pszichopaták, vagy specialisták voltak, s hogy neki ezekhez semmi köze. Nem vagyunk e mindannyian pszichopaták, specialisták? Van közünk hozzájuk, õk okozzák nyugtalanságunkat, szerzik sikereinket, adják tisztességünket, becsületünk tudatát, értelmünkbe vetett óriási bizalmunk. Ez persze nem azt jelenti, hogy lelkiismeretünket akarnánk demonstrálni, még ha az nem is létezik, de azt azért mégiscsak el kell ismerni: Auschwitzot nem lehet leküzdeni. Már az is figyelemre méltó, hogy mindazok után, ami történt, megtaláltuk ezt a kifejezést: A múlt leküzdése! Sem Isten, sem az utána következõ humanizmus nem óvott bennünket attól, hogy megalkossuk Auschwitzot, majd pedig annak leküzdésére álljunk át. Ha szemügyre vesszük ezeket a korszakokat, tapasztalatból állíthatjuk, hiányzik belõlünk valami. Valami, amit Isten és a humanizmus hordozna. Valami olyasmi hiányzik belõlünk, ami túlmutat az egyénen. Amivel szemben elszámolnivalóink lennének. Ami képtelenné tette volna számunkra, hogy bármilyen módon részt vállaljunk az auschwitzi halálgyárban. Valami olyasmi, amit még sem Isten, sem a humanizmus nem teremtett meg. Túl korán szabadítottuk fel magunkat. Az Auschwitzról készült képek elõtt mindenki beláthatja: folytatnunk kell a pert. Életünk végéig. Magunkban. Hiszen olyan közös hangot úgysem találnánk, amelyen Auschwitzról beszélhetnénk. Mint egyének pedig be kell ismernünk az Auschwitz-szégyent. Vagyis: a mindenféle liberális és felszabadító aktus dacára jelentéktelennek tûnünk önmagunk számára. Auschwitz kapcsán azt tapasztaljuk, hogy mint egyének elutasítjuk a bûnt; elutasítjuk, elavultnak, irracionálisnak tekintünk mindent, ami meghaladja az idõközben gyémántkeménnyé vált individualitásunkat…

Auschwitzi képek elõtt efféle vallomás tör elõ a szemlélõbõl. Be kell ismernünk, hogy bár büszkék vagyunk semmire nem kötelezõ pluralizmusunkra, mint egyének képtelenek vagyunk viselni a történelem terhét. Ehhez bizonyos transzcendens értékekre van szükségünk, szolidaritásra …csupa idegen szó. Mint egyének nem tudjuk elviselni azt, amit közösen tettek. Ezért a zûrzavar, az elfojtás. Mindez pedig merõ félhivatalosság Auschwitz-cal szemben. A túlélõk, az áldozatok hozzátartozói joggal érezhetik, hogy valami operaszínpadi trükkel hirtelen csupa fesztelen, modern, mindenféle kötöttségtõl megszabadult egyének közé került. Német, mi az? Kelet? Nyugat? Német nép? Sohasem hallottam. Itt mindenhol csak kölniek vannak, meg berliniek, stuttgartiak, frankok, vagy vesztfáliaiak. De egyetlen német sincs. Ez a cég 1945-ben csõdbe jutott. Túlélte viszont a Siemens, a Deutsche Bank, az AEG, a Bayer, BASF, a Flick, a Hoesch, a Thyssen…Igen, cégek Auschwitzban is voltak. De hát mi egy cég? Van e a cégeknek emlékezetük, lelkiismeretük? A cégek mégsem morális intézmények. Mért ne lehetne valaki bankár, meg gazdasági vezetõ Hitler alatt, majd Adenauer alatt, majd… Mindössze az õt igazoló személyzetet kell kicserélni. Vagyis nincs szakadás. Csak összeomlás. Aztán újjáépítés. A jogutód legjobb tudása szerint számol, szervez, ünnepel, emlékezik: vagyis, van határidõnaplója, mely mindent legyõz. És mi? Mi hagyjuk, hogy legyõzzön. Mindannyiunkat. Sokkal közelebb állunk egymáshoz, mint amennyire az a bennünket hivatalból ellátóknak, pótolhatatlanságunk szállítóinak, individualizmusunk termelõinek ínyére volna. Auschwitz egyetlen foltra kényszerít bennünket. Valljuk be: az hoz bennünket ilyen közel egymáshoz, ahogyan Auschwitzra reagáltunk…Nem valami kellemes dolog, hogy csak a legrosszabb, az Auschwitz-szégyen tart össze bennünket. Az auschwitzi képek épp az ellenkezõjét mutatják annak, ami a bírósági termekben volt látható. A bíróságon a tettesek egyének, az áldozatok tömegével voltak. Az auschwitzi képeken az áldozatok egyének voltak, a tettes egy nemzet. A mai egyén már emancipálódott a nemzettõl. Az egyén a társadalom része, mely hagyja, hogy legyõzzék. És a félhivatalosság még fizeti is ezt. A legyõzés is annak a munkamegosztásnak a része, mely Auschwitzot okozta. De ma már sem gyónni, sem vezekelni, sem imádkozni nem tudunk. El tudunk e gondolkodni legalább fontosságunkon? És beszámíthatóságunkon - meg lehet ezt parancsolni? Ezt talán már nem csak a teljesítõ- és élvezõképességgel lehet bizonyítani, hanem azzal is, hogy képesek vagyunk azonosulni velük, hogy szolidárisak vagyunk. De mit jelenthet az, hogy azonosulni velük? Úgy gondolom, ha ilyen méretû bûnt utólag néhány gonosztevõre redukálunk, az semmiképp sem segíti az áldozatokra történõ emlékezést, a túlélõket meg aztán végképp nem. Miféle besorolás ez: Ha Goethe Faustjáról van szó, odatartozom, az auschwitzi Dr. Fausthoz azonban semmi közöm. Ami Goethevel közös bennünk, az vele is közös. Mindenkorra veszélyesnek tartom, ha társadalmak, népek, államok minden hatalmukkal és erejükkel bûnöket legitimálnak és követnek el, majd pedig kiválogatják a tetteseket.

Olyan korban, amikor egyén feletti tettesek egyfajta legalizáció mellett hatalmas bûnöket követnek el, már nem elegendõ, ha az egyén finoman távol tartja magát mindentõl, s lelkiismeretét, melynek már csak mint adófizetõ tartozik, adminisztrációra használja. Az a színjáték, melynek már Szophoklészre sem volt szüksége ahhoz, hogy megrázó hatást érjen el, Filbinger miniszterelnök élménysivárságának nyilvános demonstrációja volt. Nyilvánvaló, hogy egészen a halálos ítéletet hozó bíróig óriási nevelõ- és kulturgépezet gondoskodik a jó lelkiismeretrõl. Úgy vélem, ha a társadalom, melyhez tartozunk, bûnt követett el, mi magunk is bûnösök vagyunk. Erre mutattunk példát Auschwitz-cal. Senki sem tudja megmondani nekünk, hogyan is álljunk a tettesekhez tartozás gondolatához. Azt már aztán mindenki maga dönti el, amennyiben beszámítható, melyik félhez sorolja magát, s milyen következményei lesznek annak. Elõírásokkal ezt valószínûleg nem lehet meghatározni. Mindaz, amit mond vagy tesz valaki, vallomás. Ellentétben a beismeréssel, melyet másoknak, mások elõtt teszünk, a vallomást önmagunk elõtt, önmagunk számára tesszük.

Elég egyetlen pillantást vetni egy Auschwitzról készült képre, s legalábbis egy dolgot mindenki beismer: Nem tettük rajta túl magunkat. Tehetsz vele bármit, nem tudsz megszabadulni tõle. Nem tudsz úrrá lenni rajta. A képekbõl sugárzó erõszak belõled indult ki és most hozzád tér vissza. Nem elég, ha a szülõket, nagyszülõket megkérdezed: hogy történt ez. Kérdezd magad, hogyan lehetséges ez.

Újabban szeretném elfordítani tekintetemet ezektõl a képektõl. Kényszerítenem kell magamat, hogy odanézzek. És nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy kényszeríteni kell magamat. Ha egy ideig nem kényszerítem magam, azt veszem észre, hogy elvadulok. S ha arra kényszerítem magam, hogy odanézzek, tudom, csak azért teszem, hogy beszámítható legyek.